Barion Pixel

6.2. Életösztön

Anyagi gondjaink, testi betegségünk, emberi és szakmai kudarcaink, mindennapos tragédiáink közül melyik okozza az életünket meghatározó törést?

Egyik sem! Az egy-két kegyetlenül nehéz hónap vagy év után lelkileg megerősödve lépünk tovább. Sőt! Utólag bizonyossággal érezzük, hogy szükségünk volt arra az élettapasztalatra. A fájdalom vagy a kudarc új életenergiákat szabadított fel bennünk.

Ilyen Clara Thompson barátnőm esete. Külföldre, Brazíliába ment férjhez. Nem tipikus ez az amerikai nők életében. Ő volt a gringo, az amerikai. Elvárták tőle, hogy alkalmazkodjon. Ő mindent meg is tett. Ez csöppet sem könnyű dolog egy független, szabad szellemű, igen sokat megélt asszony számára. Nálunk is létezik ugyan férfiuralom, de legalább rejtett formában. A férfiakkal azonos jogokkal rendelkezünk mint állampolgárok és mint munkavállalók. Jóllehet, a férfi részesül előnyben, ha a másik pályázó nő. Brazíliában azonban még a hagyományos XIX. századi vagy annál korábbi modell érvényesül. A nő célja, bár folytathat felsőfokú tanulmányokat, a siker a férjhez menés. Huszonöt éves kor felett lánynak lenni csaknem az örökös vénlányságot jelenti.

A házasságban élő nő elsődleges feladata az anyaság. Ha be tudja tölteni e szerepet, azaz biológiailag is alkalmas az anyaságra, akkor ő lesz a család irányítója. Természetesen a házon belül.

A férfi feladata a család megélhetéséről való gondoskodás. Természetesen kinn a társadalomban. A sikeres társadalmi pozícióval egyebek között kijár a szeretőtartás is. Az ő anyagi biztonságáról is gondoskodni kell. Ezt tudja a feleség is.

Tapasztalatlan barátnőm álmélkodva nézte ezt a furcsa szokást. Az ő imádott férje természetesen más volt. Egy ideig. Kaméleontermészet lévén elég jó tudott adaptálódni a helyi viszonyokhoz. Amerikában amerikai tudott lenni, otthon azonban ő is a latin férfi volt. Az elvei is latin-amerikaiasodtak. A feleség elsősorban anya és háziasszony. Társadalmi élet? Magától értetődik. A jótékonysági és egyházi egyesületek keretein belül.

A független szellemű feleség hűvös északi stílusát később jól kiegészítette az ő életében is egy odaadó latin temperamentum.

És Clara beteg lett. Semmi komoly, csak furcsa kis hétköznapi betegségek akadályozták a mindennapi normális életvitelében. Majd titokzatos kiütések és foltok tették kényelmetlenné megjelenését a világ előtt. Később emésztési problémákkal küszködve még a klinikára is bekerült.

Lassan mindenki elfogadta, hogy ő ilyen, gyengécske és beteges. José tehát rosszul választott, nem kellett volna amerikait elvennie.

Pár év múltán már Clara is így gondolkodott. Biztosan ő nem képes úgy élni, mint a többi nő. Hiányzik belőle a latin-amerikaiak legendás életereje. Arra már az elején rájött, hogy az ő lába nem képes felvenni a zene ütemét a legváratlanabb pillanatokban. Ő hűvösen, szőkén áll az életvidám forgatag közepén és nem is érti, hogy egyáltalán mi történik. Ahogyan egyre felszabadultabban szórakozott környezete, úgy érezte ő egyre feszélyezettebbnek magát. Végérvényesen kívülálló lett. Még örült is a betegségének. Legalább otthon maradhatott. Így múlt el tíz év.

Nem tudta, mi történik a világban. A világ sem tudhatott róla, hisz senki sem jutott be váratlanul a házába. A nagy családi látogatások pedig gondosan elő voltak készítve. A lelkes anyós, sógornők és nagynénik seregében ki érthette volna, meg miért hervad el Clara szépsége. Biztosan a klíma, a meleg − mondogatták a szülők, önmagukat nyugtatva.

Egy hűvös tavaszi napon Clara hazautazott az Államokba. Csak rövid időre, hivatalos ügyben, egy örökösödési eljárás miatt. Elég bonyodalmas ügy volt, ő pedig évek óta nem járt hivatalokban és nem tárgyalt ügyvédekkel. A családban senki sem ért rá vele foglalkozni. Egyedül kellett hát boldogulnia. Néhány nap szorongás után meglepődve vette észre, hogy mindent képes megszervezni, el tud érni embereket telefonon, sőt, rá tudja venni őket, hogy a neki kedvező időpontra tegyék a találkozót.

Soha többé nem tért vissza Brazíliába. Nagy árat fizetett érte. Elveszítette a gyermekeit. Arról szó sem lehetett, hogy a bíróság neki ítélje őket. Férje maradék nagyvonalúságának köszönhette, hogy olykor velük tölthetett egy-két rövid hetet.

Az ár kegyetlenül nagy volt. Cserébe visszanyerte az egyéniségét, s talán az életét is.
Nem volt ő igazán beteg korábban sem. Élete tele volt szorongásokkal, félelmekkel. Be akarta csapni önmagát azt hazudván, hogy harmonikus, boldog életet él. Mindhiába. Ismételgethette magának óraszám, hogy jól érzi ő magát a bőrében, az agya és az idegei nem engedelmeskedtek. Nem tudott örülni, mert nem volt öröm az életében. Lelkének boldogtalanságát a teste jelezte. Titokzatos betegségeket szimulált. Ő valóban betegnek is érezte önmagát. A teste nem tudott engedelmeskedni, hiába kívánta ezt a józanész.

A regenerálódás hetei után beiratkozott az egyetemre. Befejezte félbeszakított tanulmányait, majd egy kutatóintézetben kapott állást. Természetesen ő is legalul kezdte. Évek alatt sikerült feljebb és feljebb jutnia. Ma elismert pszichológus. Így ismerkedtem meg én is vele. Ő igazán tudja, hogy az ember csak a saját erejéből képes sorsán változtatni. Benne megvan a kutatóknál elég ritkán tapasztalt alázat, hiszen ő azt is tudja, hogy az ember könnyen kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem ura többé sorsának. Mások vezérlik életét, eközben könnyen lemondhat akaratának szabadságáról, feladhatja saját személyiségét.

Ebben a helyzetben már csak egyetlen kapaszkodónk marad. De az mindig velünk van. Az életösztönünk.