Barion Pixel

10.1. „A puszta képzelet bárkit megölhet, egy balhit oly mély gyökeret ereszthet”

A nővérem húsz év házasság után egyik napról a másikra, mindannyiunk legnagyobb csodálkozására, elvált férjétől. Nem értettük, hiába kerestük az okot, nem bukkantunk a megoldásra.

Nővérem egészen ritka szépség volt. Szüntelen lobogás. Tehetséges és eredeti mindenben. Ő írta a legjobb reklámszövegeket egész Ohio államban. A képi ábrázolásban is voltak eredeti ötletei, ráadásul kitűnő fotós is volt. Nem tagadom, fiatal lányként nagyon irigyeltem. Szürke verébnek éreztem magam mellette. Aztán házasságot kötött. Mint mindenben, ebben is része volt a tökéletességben. Ilyen történeteket Hollywoodban szokás gyártani, a legszebb világsztárokkal.

Ők azonban nem a világsztárok életét élték, mozgalmas társadalmi életüket nagyon is visszahúzódó, már-már idilli magánélet követte. Nem ismerték a vitákat, veszekedéseket, még hangos szóváltás sem volt köztük a húsz év alatt. Mondanom sem kell, ezt is irigyeltem. A nővéremet egészen biztos az angyalok hordozzák a tenyerükön, gondoltam. Aztán egy gyors, megmagyarázhatatlan válás. Ez több volt, mint meglepetés.

Hiába faggattam, nem jutottam egyről a kettőre. Azt mondta, ne kérdezzem, úgyis hiába. Ha elmeséli, újra végigéli, ehhez pedig egyáltalán nincs kedve. A sógoromnál már több szerencsével jártam, hiszen ő sem értette igazán. Szerinte is tökéletes volt a házasságuk. Imádta a feleségét, imádja még ma is. Mindent megtett, hogy boldoggá tegye. Tökéletes összhang volt közöttük az élet minden területén. A nővérem sohasem említette, hogy másra vágyik, egy másfajta életmód boldoggá tenné. Ő egyébként is igyekezett mindenben a kedvére tenni, önmagánál is előbbre valónak tartotta. Valóban. Úgy ült ott a hirtelen csapás terhe alatt, mint aki elvesztette fél életét.

Végül sikerült a nővéremet is szóra bírni. Ő egészen másként látta a házasságát. Nem tagadta, hogy megkapott mindent. A tökéletes összhang azonban csak az ágyban igaz. Talán ezért is maradt mellette húsz évig. Egyébként egy hatalommániás despota mellett élt, aki abban lelte gyönyörűségét, hogy saját földhözragadt gondolatai szintjére húzta le a feleségét. Neki is totyogni kellett, pedig szárnyalni tudott volna. Mindezt persze sokkal ügyesebben csinálta, mint a primitív despoták. Ő nem volt durva, nem követelt és nem parancsolt.

Ellenkezőleg, ő megoldásokat javasolt, legtöbbször két-három választási lehetőséggel. Ő megkért vagy szelíden kifejezte az óhaját, jól tudván, e szelídségnek nem lehet ellenállni. Az elején ő sem tudott, hisz oly gyermeki, oly ártatlan volt a kérő is, a kérés is. Az ő zavaros, kapkodó és oly gyorsan változó gondolkodása mellett ez maga volt a letisztult nyugalom, a biztonság.

Azt remélte, medret kap az eddig oly kanyargósan folyó élete, így majd személyisége is beérik, s megszerzi végre azt a biztonságot, amire mindig is vágyott, s amit mindig is feltételeztek róla. A meder helyett korlátokat és gátakat kapott, az egész élete egy túlszabályozott folyó lett, nem voltak többé kanyarok, zuhatagok és holtágak, csak betonmeder és gondosan kiépített partszakasz.

Szárnyalni szeretett volna, de szárnyát levágták, mint a csirkékét szokás a baromfi ólban. Bár meglehet, sikerét éppen ennek köszönheti a reklámszakmában. Végre volt egy terület, ahol nem gátolták, ahol merész lehetett, sőt vakmerő. Ha rossz volt vagy nem tetszett a munkája, azt is megmondták. Egyetlen szelete volt az életnek, ami nem volt ragacsos a szeretettől és a gyöngédségtől. Tehát vége, megszabadult. Úgy érzi magát, mint aki kimászik végre a langyos mézes tejjel töltött kádból és beleveti magát a friss tengerhabokba, és lassan leolvad róla az undok máz. Végre tisztán és szabadon lubickolhat a tengerben.

Könnyű elképzelni, milyen arcot vághattam ott a kanapé sarkába süppedve. Azt hittem, megállt a világ vagy egyszerűen álmodom az egészet.

Lehet ennyire nem látni a világot, lehet ekkorát csalni, lehet ennyire boldogtalanul játszani a boldogot? És még én is, aki büszke arra, hogy ismeri az embereket, én is a csapdájába estem ennek a látszatéletnek. Közbenjárásomnak köszönhetően húsz év együttélés után leültek végre beszélgetni. Úgy igazán. Nagyon őszintén. Még talán veszekedtek is. Először mertek ellentmondani, és felvállalták az ütközést, a vitát is, amit annyi évvel korábban kellett volna. Még a kompromisszum is megszületett, külön laknak, külön életet élnek, de kapcsolatuk több mint a barátság, hisz még mindig megvan közöttük az összhang…

Hibázott a sógorom, mert nem ismerte el, hogy konfliktusokkal együtt is létezik harmonikus kapcsolat. Bizonyára rossz iskola volt számára szülei vitákkal, veszekedésekkel tarkított házassága.

A konfliktusok szükséges, sőt nélkülözhetetlen részei az emberi kapcsolatoknak. A konfliktusok hordozzák a fejlődés lehetőségét, ráébresztenek gyengéinkre, megmutatják korlátainkat, ami sokszor fájdalmasan megtépázza az önmagunkról kialakított nagyon is kedvező képet.

Az ütközések szembesítenek, kihívás elé állítanak, Vajon túl tudunk-e lépni köldöknéző szűklátókörűségünkön. Találunk-e megoldásokat, melyek kivezetnek a magunk teremtette labirintusból.

A viták védekező állásba kényszerítenek. Sokszor oly elkeseredetten kapálódzunk, mint a sarokba szorított vad. Támadunk és védekezünk, minden igyekezetünket arra fordítjuk, hogy kivédhetetlen csapást mérjünk ellenfelünkre. Egyszerűen megfeledkezünk arról, hogy a konfliktusok megoldhatók. A megoldás kulcsa a mi kezünkben is benne van. A másiktól várjuk az engesztelő kiegyezést, hogy még utoljára a győztes pozíciójában engedhessünk. Ki akarjuk élvezni a győzelem minden cseppjét. Megfeledkezünk arról, hogy sokszor elég hajlandóságot mutatni a közös megoldás keresésére, s az addig oly elszántan küzdő ellenfelünk már sorolja is jobbnál jobb javaslatait. Hisz ő is épp erre várt.

Ne az indulataidon keresztül éld meg a problémáid! Az indulatok kimutatása, megélése ugyan az egészséges lélek természetes megnyilvánulása, a harag ápolása, állandó felszínen tartása viszont torzítja a személyiséget. A negatív érzések birtokba veszik egész lényünket, lefoglalják gondolatainkat. Megszűnik számunkra a világ sokszínűsége. Nem vesszük észre a környezetünkből érkező jelzéseket, nem fogadjuk a szeretetet, elmegyünk a barátságos emberi gesztusok mellett. A világ valóban sivár lesz. Legalábbis számunkra. Gyűlöletfüggővé válunk. Mint az alkoholista, ki nem tudja nélkülözni alkoholadagját, úgy nem tudjuk nélkülözni napi indulatdózisainkat, melyek fenntartják a gyűlöletünket.

Sorolhatnánk a környezetünkben élő gyűlöletfüggőket. Az egyiküket a férje iránt érzett tehetetlen indulata tart évek óta ebben a beteg állapotban, a másiknak minden gondolatát a főnök foglalja le. És ott van még az anyós, az após, a sógornő, a meny, a szomszéd, ki ne tudná folytatni a sort.

Miért áldozunk annyi időt és energiát a haragra?

Miért hagyjuk, hogy a negatív érzés vegyen ki nagyobb részt az életünkből? Azt mondják, negyvenéves kor után az ember felelős az arcáért. Honnan vannak a keserű ráncok, a lefittyedő száj, a szomorú tekintet?