Barion Pixel

11.3. Legyőzhetjük a legyőzhetetlent is

Mrs. Clark élete, a jótékonysági munkám során ismertem meg, a pozitív életszemlélet himnusza lehetett volna. Már nyolcvan is elmúlt, amikor először találkoztam vele. Nagyon apró termetű, hófehér hajú manószerű idős hölgy volt. A szeme mindig nevetett, akkor is, ha nagyon komoly dolgokról beszélt. A belőle sugárzó derű hitet öntött az emberek szívébe, mindig van remény, amíg cselekedni akaró és tudó ember él a Földön. Ő pedig akart és tudott tenni másokért. Még nagyon öregen is. Mindannyiunknál jobban tudta, hogy egyedül a lelkierő és az akarat szövetsége vezet céljaink beteljesüléséhez.

Neki valóban nem volt könnyű élete. Szerencsétlenségére angol férjet választott és Londonba költözött. Mindez persze még jóval a háború előtt történt. A konzervatív Angliában senki sem gondolta, hogy a világ egyszer a feje tetejére is állhat.

Élete delén kitört a háború. A férje a légierőnél volt ezredes, két fia ugyanott pilóta. Ő egyedül maradt még tizenéves lányaival. Az első csapás nem sokat váratott magára, a hadba lépés után pár napra a fia gépe lezuhant. Soha nem találták meg a holttestét.

Tehetetlen kétségbeesésében ápolónőnek jelentkezett. Ő, aki a vér láttán is elsápadt és az ájulás környékezte. A kórházban megismerhette az emberi szenvedés bugyrait, éjszakákat átvirrasztva a jajgató sebesültek között. Egyedül ő volt, ki vigasztalást adhatott a szőnyegbombázásban megsérült civileknek, a frontról súlyos sebesülésekkel megtért katonáknak.

Úgy érezte, megszakad a szíve. Tehetetlen volt és bénult. Ekkor már férje is sebesülten feküdt egy távoli kórházban. Érte is, és miatta is segítenie kellett. Reménykedve, hogy abban a másik országban is akad egy asszony, aki borogatást tesz az övéi lázas homlokára. Látta maga körül meghalni az embereket, feladva az életért folytatott küzdelmet. Legerősebben egy súlyos sebesülésből lábadozó asszonyra emlékezett, aki mindennap azzal a gondolattal ébredt, hogy élnie kell, a fiáért, az egyetlen megmaradtért a családból. Nem lehet, hogy úgy térjen haza a frontról, senki sem várja a szétlőtt falak között. Érte küzdötte le a naponta újra kísértő halált, győzte le saját kishitűségét. Tudta, teljesítenie kell anyai feladatát, gondoskodnia kell a fiáról. Szinte teljesen felépült. Már segített is a súlyosak ellátásában. Aztán jött a hír. A fia ottmaradt a fronton. Elveszett a remény, eltűnt a feladat. Nem volt többé kit várni. Leesett a lábáról, s egy gyorsan jött tüdőgyulladás végzett vele. Meg akart halni.

„Ekkor tanultam meg − mondta Mrs. Clark −‚ hogy legyőzhetjük a legyőzhetetlent is, a halált is, ha van miért győznünk.” Hosszú évek teltek el a háború után, ő újra felépítette a találatot kapott házukat, mert kellett a tető a megmaradtak feje fölé. Ápolta tolókocsihoz kötött, s szinte teljesen béna férjét, pénzt keresett, hogy lányai tanulhassanak. Szívében gyászolta a fiait, de mosolyából az élők merítettek erőt a mindennapok elviseléséhez. Esténként kétségbeesve fohászkodott, hogy másnap is legyen elég ereje a feladata elvégzéséhez. Hogy legyen elegendő hite és bátorsága a többiek számára is. Tudta, hogy nem jó színésznő. Neki a boldogságot nem szabad játszani, neki boldognak kell lennie. Elkezdte hát a boldogságot tanulni. Tanult örülni az élet legapróbb szépségeinek. És felfedezte saját életének szépségeit. A hétköznapi örömöket, melyek csak egy pillanatra villannak ránk egy-egy mosolyban, a fények játékában a szoba falán, vagy a gyerekkort visszaidéző vaníliaillatban, aztán tovarebbennek, hogy később egy váratlan pillanatban újra visszatérjenek hozzánk.

Nem a megváltó csodát várta. A hétköznapok kis örömeiből merített erőt. Sokat adott, hogy néha megpillanthassa mások szemében a boldogságot. Minél többet adott, annál több maradt neki.

Ez a gazdagság sugárzott belőle akkor is, mikor férje halála után mégis visszatért gyermekkora színhelyére, azt gondolván, végre ő is megpihenhet. A visszavonulásra azonban ez a hely sem volt alkalmas. Itt is voltak segítségre szorulók, magányosok. És Mrs. Clark tovább tette a dolgát.

Sikeres életet tudhat a magáénak. Ez a siker optimista életszemléletének a gyümölcse. Ez a világszemlélet az élet pozitív kisugárzásaira hangolódott, miközben ő maga is hasonló hullámokat bocsátott ki. Az egész életét a tettre kész magatartás, az önismeret és az aktivitás egysége jellemezte. Ha szükség van rám, segítek. Nem várok cserébe semmit. Nem lesem titkon az antik szekretert, mint majdan elnyerendő jutalmat a szolgálataimért. Nem várom, hogy a megsegített szeméből sugározzék a hála, hogy jótevőjeként emlegessen a világ előtt. Nem várom el, hogy segítségem vagy tanácsom hatására térjen meg, változtasson életmódot és világfelfogást a kiszemelt megsegítetten. Ott már nincs is szükség a segítségre, ahol biztosak lehetünk közbenjárásunk eredményességében.

Bízzunk abban, hogy pozitív gondolataink kisugárzása hatni fog környezetünkre, s a gondolat erejével képesek leszünk a dolgok folyását is ebbe az irányba fordítani. Ahogy változik a saját gondolkodásunk, úgy változik a körülöttünk lévő világ.

A gyors eredményben azonban ne reménykedjünk. Tapasztalni fogjuk, milyen könnyű kimondani ezeket a szavakat, pozitív életszemlélet, pozitív gondolkodás, majd mekkora erőfeszítésbe kerül akár öt percen keresztül is úgy gondolni a világra, hogy érte és nem ellene vagyok. Keresni és megtalálni benne az előrevivő elemet, a gondok tömegében keresni a megoldást, bízva abban, hogy létezik, és képes leszek megtalálni is, amikor már megértettem a problémát. Ki tudja miért, az emberben erősebben van jelen a jóban is rosszat látó, a tagadó szellemű Lucifer. Attól, hogy magunkra erőltetünk egy-két pozitív gondolatot, imitálva az aktív, a kreatív beállítódást, ne reméljük, hogy a világot is sikerül becsapni. A kisugárzás elárulja a tettetett hitet. Önmagunkat áltathatjuk, sőt becsaphatjuk, környezetünk azonban nem fog válaszolni a kimódolt gondolatokra.

Saját személyiségünk áthangolása hosszú és nagy türelmet igénylő feladat. Benne az újrakezdés hosszú és fáradságos küzdelme. Mindennapos gyakorlást igényel. Ha nem ezzel az adottsággal születünk, évekbe kerül, míg megszerezzük.

Negatív életszemléletünk a hervadást, a sorvadást és a pusztulást hordozza magában, jelképe számomra az őszből a télbe forduló természet. Legjobb esetben is a cselekvés hiánya, a passzivitás jellemzi, ami azonban nagyon könnyen átcsap a rombolásba. Hisz nagyon ellenálló ősi anyagból van gyúrva, a tagadásból. A teremtést, a fellendülést, a megújult erőt lendíti mozgásba a pozitív életszemlélet. Ahogy a tavasz kibontja a növényekben rejlő erőt… S lassan minden előkészül a majdani termésre, akkor is, ha fagyok, jégverések, pusztító aszály teszi kétségessé a maradéktalan beteljesülést.