Barion Pixel

2.3. Mi történt az úton? – Család

Időközben elértem húszas éveim első harmadát. Minden sikerült! Diploma. Házasság. (Majdnem az álomlovaggal.) Munka. Ráadásul egészen érdekes. Majd az első gyerek.

Az út nyílegyenesen vezetett a nagy megvalósulás felé. Igen. Ez volt az, amiről kislánykoromban álmodoztam. Akadtak azért gondok is. Mindez azonban nem volt számomra más, mint kihívás, erőm próbára tétele, hétköznapi kis sikereim újabb bizonyítéka.

És a barátok? Ők is ilyen töretlenül haladtak a beteljesülés felé.

Ja, igen, a problémásokat, a deviánsokat vagy egyszerűen a nem töretlenül haladókat ejtettük. Belőlük úgysem lesz semmi. Ők mások. Nem illenek a mi nagy beteljesedést előkészítő világunkba.

Ezt persze csak ma látom így. Akkor dehogyis mertem volna bevallani. Talán nem is volt ez szándékos. Annyira benne voltam a sodrásban.

Vitt az ár. Én boldogan lubickoltam.

Arra gondoltam, én vagyok az ár.

Én alakítom a sorsom.

Én találom ki.

Én készítem elő.

Én valósítom meg.

Nem egyedül. A többiek is ugyanazt akarják.

Elsőként a férjem.

Azután a legjobb barátaink. Vagyis inkább barát-házaspárjaink. Legjobb barátnőm ekkorra már kipottyant a rostán. Ő sem volt tipikus.

És természetesen a gyerekeim. Ők is ugyanazt fogják akarni, amikor már értik, hiszen én nevelem őket. Én nevelem őket, tehát olyanok lesznek, amilyenné nevelem őket, mert addigra már a fiú mellé jött egy lány is. Ahogyan azt egykor terveztem.

ÉN – mondom most gyakran.

Ez az ÉN azonban akkorra már tökéletesen feloldódott a MI-ben.

Mi voltunk: mi, a házaspár, mi, a barátok, mi, a család. Ez az egységes nagy univerzum, amit Mi teremtettünk magunknak. (Vagy inkább barkácsoltunk?)

Az én univerzumom ekkorra már egy kicsit megfogyatkozott. Abbahagytam ugyanis a munkát, hogy teljesen átadjam magam a gyereknevelésnek. Megengedhettük magunknak, hisz férjem egyre fontosabb és érdekesebb feladatokat kapott. Ahogyan mondani szokták, szépen haladt előre a pályán.

A megélhetési gondok elfelejtődtek. Én tehát megengedhettem magamnak, hogy kicsinyített másolataink tökéletessé formálásával foglalkozzam.

Igen. Önmagam, önmagunk másolatának tekintettem őket. Ismertem(?!) saját gyengéinket, tehát tudtam, mit kell lenyesegetni.

Tudtam, mit vár el a világ. Mármint az az értékrend, életforma, amit én világnak gondoltam.

Elolvastam hát egy rakás könyvet a nevelésről.

Ki is próbáltam több száz nevelési receptet.

A kudarc tökéletes és felülmúlhatatlan volt. A gyerekek hol agresszívek, hol depressziósak voltak. Csatatérré változtatták a házat, leköpték a vendégeket és rám öntötték a málnaszörpöt. Majd éjjel felsírtak álmukban, bepisiltek éjjel és nappal, kihányták az ebédet, kétségbeesve bújtak hozzám, ha vendég jött vagy mi mentünk társaságba.

A gyerekek betöltötték a teljes napom, bár talán a kitöltötték szó helyesebb volna. Az egyik négy, a másik hatéves volt.

Úgy döntöttem tehát, hogy nekik is ideje megcélozni a tökéletességet. A kislány balett órára járt, a fiú pedig karatézott. Mindketten tanultak úszni. Télen síelni, az év többi részében pedig teniszezni és lovagolni vittük őket. Azaz vittem, mert ekkorra a férjemet területi igazgatóvá nevezték ki. Fontos feladaton dolgozott, tehát mindig én voltam a gyerekekkel. És lecseréltük mindkét kocsinkat. Az enyém is légkondicionált lett. Igazán kellemes volt a tikkasztó nyári melegben.

Vittem és hoztam.

Elkéstem és várakoztam.

Órákat egyeztettem és a többi várakozó mamával társalogtam. Már messziről megismertük egymás autóit. Egymás mellett álltunk a lámpánál. Egymás után mentünk az uszodába, a sportklubba.

Közben irigy pillantásokkal méregettük a nyilvánvalóan munkából jövő vagy oda igyekvő függetleneket.

Szabadok, magabiztosak és céltudatosak voltak. Élték az életüket. A sajátjukat.