Barion Pixel

2.4. Mi történt az úton? – Barátok

A barátaink? Velük együtt indultunk a nagy beteljesülés felé. Így ők is éppen ott tartottak, ahol mi.

Egyre több elfoglaltság, egyre kevesebb idő.

Telefonok a feleségekkel.

Mindig ugyanarról. A gyerekekről.

Mit evett?
Mennyit alszik?
Mit mondott?
Milyen édes!
Már tud…
Milyen erős!
Milyen ügyes!
Az első születésnap a barátaival!
Megnyerte!
Szinte hihetetlen…, már érettségizik.
Nagyon csinos lett!
Persze, a barátaival megy síelni, táncolni, nyaralni.

Azért a személyes találkozások sem maradtak el. Vacsorák és partik. Egyre elegánsabb autók, egyre drágább ruhák és egyre ünnepélyesebb és költségesebb összejövetelek.

A téma? Üzlet, politika, gyerekek − és természetesen a távollévő barátok. A legjobb pillanatokat mégiscsak a régi emlékek adták. Azok legalább még vállalhatók voltak.

Emlékeztek…? − kezdte valaki.

Szinte egyszerre lazítottuk el arcizmainkat, dőltünk hátra foteljainkban. Hál’ Istennek nem voltak kényelmetlen emlékeink.

Ez az, amiről beszéltünk. Beszélgetéseink alaptémája eszköz volt csupán. A kapcsolattartás és a társasági együttlét egyetlen lehetséges és kulturált formája. A kevésbé kulturált és nagyon is lehetséges módja az ivás volt. Az elején jól kitöltötte az időt, kellemesen ellazított, az unalomig ismételt szövegeket is elviselhetővé tette, azután meg kellemes ködbe burkolt. Egyeseket közönyössé, másokat agresszívvá tett.

Ezerszer végigjátszottuk ezt a forgatókönyvet.

Mindannyian untuk, de ezt sohasem mondta ki senki.

Mégsem ez az unalom volt a legelviselhetetlenebb, hanem a tabu. Tabu az, amit kerülgetünk.

Mindenki tudja, hogy a másik…

Tudom, hogy két éve csalja a feleségét. Ráadásul ugyanazzal! Azt is tudom, hogy a feleség is tudja. Sőt, tudják, hogy mi a többiek is tudjuk!

Tudom, hogy sokat nyert azon az üzleten, ami a „legjobb barátjának” csaknem a csődöt jelentette…

Tudom, hogy titokban alkoholista…

Tudom, hogy magányos a házasságában, sikertelenek a gyerekei…

Mindannyian tudjuk, hogy gyógyíthatatlan beteg. Természetesen ő is tudja, hogy mi is tudjuk…

Ha valaki akkor épp azzal töltötte volna az idejét ott fenn az űrben, hogy a földi lényeket tanulmányozza, azt a következtetést vonta volna le, hogy az ember az a lény, aki két egymással szöges ellentétben álló gondolatot fogalmaz meg egyszerre. Az egyiket kimondja, a másikat elteszi belső használatra. A nagyszerű az, hogy tetteiben mindig az elraktározott gondolatot követi. Tehát, amit az ember kimond, az nincs többé, elveszett. A társalgás nem más, mint a felesleges gondolatok kiürítése.