Barion Pixel

2.5. Mi történt az úton? – Házasság

Na és a házasságom?

Hát az sem volt jobb, mint a többi kapcsolatom.

Akkor úgy éreztem, hogy mindennek a férjem az oka.

Először a kettőnk kapcsolata romlott meg, pontosabban ürült ki.

Azután belső fásultságom és reménytelenségem kihatott a környezetemre is, a barátok és a családtagok eltávolodtak tőlem, mert magányos és keserű voltam. Én is el akartam távolodni tőlük, mert a problémáik untattak, hasonlóak voltak az enyéimhez, tehát megoldhatatlannak tartottam őket, vagy pedig teljesen különböztek azoktól, tehát nem érdekeltek.

E reményvesztett állapotban csak egyetlen következtetést tudtam levonni. Rossz sorsom egyetlen oka a balul sikerült házasságom. Jobb lenne véget vetni neki. Inkább vállalni a magányt, a nehezebb éveket, mindent, csakhogy történjen már valami.

Menekülésre késztetett az unalom, a megszokás egyhangúsága, s szinte azonnal visszarettentett a bizonytalanság.

Évek óta nem dolgoztam már.

Nem volt igazán kapcsolatom az aktív világgal.

Nem tudtam kihez fordulni, jóformán azt sem tudtam, hogyan kell állásra jelentkezni. Azt meg végképp nem tudtam elképzelni, hogy éppen nekem fog sikerülni.

Elmúltam 35 éves.

Nem tartottam már elég vonzónak magam. Nap mint nap láttam lányom bimbózó szépségét. Láttam egykori önmagamat. Találkoztam a barátnőivel. A szemükből kiolvashattam a koromat. Ők már régen a leírtak listájára tettek engem is. Azok közé, akiknek már csak néhány évük van a halálig, úgy 30−35. De mi az a 35 év azoknak, akik az örök fiatalság mámorában égnek.

Elkerülhetetlen volt a szembesülés.

Teljesen reményvesztetté váltam.

Menekülni szerettem volna, de nem volt hová. Azaz mégis.

Én is rátaláltam az egyetlen vigasztalóra, az alkoholra. Először napi egy-két pohár lazítónak, majd egyre több.

Ezt már elfoglalt menedzserférjem sem tudta nem észrevenni. Egyre kínosabbá vált ugyanis. A társaság is beszélt róla. Nem mintha én lettem volna az egyetlen, de én voltam a legújabb.

Évekig éltünk egymás mellett harmonikus közönyben.

Ő futott az aktuális nagy üzlet után, ő volt nélkülözhetetlen az irodájában, hisz nélküle semmi sem ment igazán. Neki voltak fontos találkozói, hisz elnöke lett a helyi golfklubnak, kurátora a Sérült Gyermekekért alapítványnak. Együtt kellett ebédelnie, teniszeznie vagy golfoznia a legfontosabb cégek vezetőivel, mert az üzleti érdekek így kívánták.

Természetesen ő tartotta el a családját, biztosította számunkra az átlagosnál jobb életszínvonalat, mentesített a napi megélhetési gondoktól.

Igazán nem panaszkodhattam.

Nem is panaszkodtam, csak szép csendben elveszítettem saját személyiségem.

Úgy is kezeltek, mint egy bútordarabot, mint mondjuk egy asztalt. Leülünk köré vacsorázni, nagy ritkán beszélgetni, de egyébként nem gondolunk rá. Természetes, hogy van.

Megcsalt?

Biztosan.

Ez hozzátartozik a sikeres menedzser image-hez. Egyébként nem tudtam róla. Az elején még megőrjített a gondolat. Majd szétvetett a feszültség, ha nem jött haza időben. Gondolom észrevette, ezért telefonált mindig, hogy egy-egy kis hazugsággal megnyugtasson, eloszlassa, vagy legalább tompítsa a gyanakvásom.

Én pedig beletörődtem. Jobb volt mellékszereplője lenni egy unalmas drámának, mint főhőse egy tragédiának.

Később aztán nagyon belejöttem a szőnyeg alá söprésbe.

Szép lassan a szőnyeg alá került az egész életem, hisz egyre több kínos epizód volt benne. Nemcsak az alkoholhoz való vonzódásom, de állandó letargiám, majd váratlan és indokolatlan dühkitöréseim, mélységes pesszimizmusom és önbizalomhiányom sok kellemetlen pillanatot okozott a környezetemnek is.

Észrevettem, hogy gyerekeim nem hívják meg többé a barátaikat, ismerőseink nem toppannak be váratlanul. Egy-egy összejövetelt gondosan előkészítenek, hogy ne történjen meg a kínos szembesülés a valósággal.

Az elkendőzésben kiváló gyakorlattal rendelkezett minden barátunk. Ők is túl voltak már jó néhány vesztett csatán.

Ma már tudom, hogy ez volt életem mélypontja.

Süllyedhettem volna mélyebbre is.

Idült alkoholizmus, sőt kábítószer, majd a szenvedélybetegségekből származó valódi betegségek, esetleg az ún. menekülőbetegségek áldozatává válhattam volna.

Milyen jó ma a volna szót használni. Akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha is múlt időben tudok erről a korszakról beszélni.

Nem tudtam elképzelni, hogy a ma egyszer múlt lesz, a múlt pedig valóban a befejezettséget, egy adott élethelyzet megoldását jelenti. Lezárást és továbblépést.

A múltnál már csak a jövő volt elképzelhetetlenebb.

Egyszerűen nem volt jövő.

Egy cseppfolyós kusza állapot volt a lét, melyből nem vezetett kiút sehová. Egy tér közepén álltam, tudtam, hogy vezetnek ki utak, legalábbis utcácskák, de nem találtam őket. Körbe voltam falazva.

Nem volt kiút, nem volt megoldás. A falak maguktól nem akartak leomlani.

Én meg ernyedten várakoztam.

Mire?

Ma sem tudnám megmondani. Talán arra, hogy forduljon vissza az idő kereke. Legyen úgy, mint régen. Talán arra, hogy jöjjön egy új élethelyzet, olyan, amilyenben jól érzem magam.

Ez a plazmikus állapot jó egy évig tartott.