Barion Pixel

4.1. Nézz a tükörbe!

A tükörbenézéssel kezdődött.

Ez volt számomra a hidegzuhany-effektus. Felébredtem, és megrémültem attól, amit láttam. Talán így érezhet az a vak ember is, aki valamilyen csodálatos műtét folytán visszanyeri a látását, de nem meri kinyitni a szemét, mert kegyetlenül bántja a fény, meg aztán a világot sem ilyennek képzelte. Kedve lenne visszaállítani a korábbi beteg állapotot. Elkésett. Már örökre látásra van ítélve.

Tenni kellett valamit.

Azt tudtam, hogy nem bújhatok vissza a jó meleg takaróm alá. A véletlen megmutatott önmagamnak. Én voltam ott a tükörben, de a tükörképem nem Én voltam. Kinyílt az utcácskát elzáró fal. Meg kell találnom önmagam − nem a régit, hisz az elmúlt tizenöt-húsz évet nem lehet kitörölni −‚ a valódi önmagamat, a jól-rosszul megélt évekkel együtt.

Tudtam, hogy erre egyedül nem leszek képes. Keresnem kell valakit, aki kivezet a saját magam építette labirintusból.

Nem volt szerencsém.

Találtam ugyan pszichológust és lelkészt, személyiségfejlesztő tanfolyamokat és barátságos közösségeket. Nagyszerű embereket ismertem meg, sok kellemes órát töltöttem velük. A megoldást viszont hiába vártam tőlük. Egy dologban azonban tagadhatatlanul segítségemre voltak. Beszéltek nekem önmagukról és beszélgettek velem. Tudtak beszélni és tudtak hallgatni. Ezalatt én észrevétlenül megtanultam végiggondolni a Saját sorsom.

Azt hinnénk, ez a legegyszerűbb feladat, hiszen mindenki ismeri a környezetét, tudja milyen események, milyen emberek befolyásolták életének alakulását.

Tudjuk, hisz magunk éltük végig.

De vajon akarjuk-e tudni?

Nem rejtjük-e a nekünk nem tetsző, kellemetlen és zavaró vagy egyszerűen megfejthetetlen emlékeket a felejtés vastag takarója alá? Ismerjük-e a szüleinket, férjünket, gyermekeinket és barátainkat? Vagy csak azt a képet ismerjük, amit mi alakítottunk ki róluk. És ha becsaptuk magunkat? Az emlékeink torzították az eseményeket, s egyre kevésbé tudjuk betuszkolni szeretteinket a magunk mázolta portré mögé.

Megtanultam kérdezni.

És rögtön akartam a választ. A jó választ. Természetesen ismét beleestem a csapdába. Én adtam meg a választ, a saját válaszomat. Az emlékeim, érzelmeim, indulataim befolyásolta válaszokat. Az eredmény nem lehetett kétséges. Totális csőd. Előtódultak a kellemetlen emlékek, elszabadultak az elfojtott indulatok. Gondolataim össze-vissza kavarogtak. Kérdéseim felzaklattak, ahelyett, hogy rendet csináltak volna bennem. Az egész egy kibogozhatatlan gombolyaggá kuszálódott.

Megtanultam ugyan feltenni a kérdést, úgy, mint az iskolában. Akartam hallani a helyes választ. Ott és azonnal. Újra és újra megbuktam.

Többhetes kínlódás után végre elszántam magam és segítséget kértem lelkész barátomtól. Időközben ugyanis barátokká váltunk. Ő érttette meg velem, hogy nem szabad akarni a megoldást. Bennünk van az, a sok kuszaság között.

Meg kell tanulnunk megtalálni.

A tanulás azonban hosszú folyamat. Első szakaszában meg kell tanulnunk eltávolodni önmagunktól, azaz túllépni azokon a sérelmeken, melyek, valahányszor rájuk gondolunk, sikeresen kibillentenek nyugalmunkból, ellenséges indulatokat ébresztenek bennünk.