Barion Pixel

4.3. Elvárások

Egész életünkben elvárásoknak igyekszünk eleget tenni.

Születésünk pillanatától azon fáradozik egész családunk, hogy beillesszen bennünket abba a nagy közösségbe, amit társadalomnak nevezünk.

Évtizedeken át formálnak bennünket, hogy képesek legyünk boldogulni az életben. Tanuljunk meg egy vagy több szakmát, nyelvet, hogy el tudjuk tartani magunkat, tanuljunk meg kulturált módon viselkedni. Alkalmazkodni, mondhatnánk célratörőbben, hogy képesek legyünk beilleszkedni. Feleljünk meg apánk, nagyanyánk, tanáraink, közeli és távoli ismerőseink elvárásainak. Értékelnek bennünket és értékeljük magunkat.

Szorongunk vagy szétfeszít bennünket a büszkeség. Eszerint változik önmagunkról alkotott képünk is; sikertelennek és tehetségtelennek tűnünk saját szemünkben, majd a mindenre képes zseni álarcával kényeztetjük magunkat.

Itt a csapda, olykor alul, olykor túlértékeljük önmagunkat.

Határozottnak mutatkozunk, olyannak, aki tudja, mit akar. Gyors és ellentmondást nem tűrő döntéseinkkel azt üzenjük a világnak, hogy nem vagyunk tekintettel másokra. A saját célunk a fontos, azt meg is tudjuk valósítani. És nagyon elcsodálkozunk, amikor megtapasztaljuk az emberek kíméletlenségét. Visszavágnak vagy átgázolnak rajtunk. Persze ők nem tudhatják, hogy mi belül, a lelkünk mélyén, szorongó nyuszikák vagyunk, viselkedésünk pedig éppen a félénkségünket akarná palástolni. Lám, megint hamis információt küldtünk a világnak. A világ pedig nagyon is valódiként fogta az adásunkat. Hiába bújt a félős nyúl a bátor oroszlán jelmezébe. Lehet, hogy oroszlán szerepet csak valódi oroszlán képes jól játszani?

Hajlamosak vagyunk a világot egy tőlünk független létezőként felfogni. Ahogyan önmagukban léteznek a hegyek és a folyók, a városok és a lakatlan síkságok. Ma is, holnap is ugyanolyanok. Nem változik-e a látványuk, amikor kisüt a nap, vagy amikor az eget felhők borítják el? A napsütés életet ad és derűt sugároz. A komor táj is barátságossá, befogadóvá válik.

Próbáltunk-e már mogorva válaszokra kedvesen válaszolni? Örökké mérges főnökünk végeláthatatlan szemrehányásait derűs nyugalommal hallgatni?

Az eredmény nem marad el, a mogorva megnyílik, az igazságtalan vádak okos kompromisszummá szelídülnek.

Az ellenkezőjét is mindannyian tapasztaltuk. Nagyon is jól tudjuk, hogyan robban ki egy-két másodperc alatt a vita, mely könnyen fajulhat veszekedéssé, ahonnan hosszú út vezet vissza a békés állapotig. Nem kell azonban elvtelen kompromisszumot kötni, sőt a vitát sem kell elkerülni, de tudjuk, hol és hogyan kell megállni. Ehhez pedig ismernünk kell önmagunkat, és uralkodni kell tudnunk saját indulatainkon.

Minden élethelyzetben mi vagyunk a főszereplő, tehát rajtunk is múlik a siker vagy a kudarc.

Valóban olyanok vagyunk, amilyennek mutatjuk magunkat? Mire kapjuk a választ? A valóságra vagy a játékra?