Barion Pixel

5.1. Ha fontos, törődj vele!

− Mit csinálsz a megunt ruháiddal, divatjamúlt, agyonmosott holmijaiddal? − kérdezte egyszer Jenette barátnőm.

− Kidobom – válaszoltam. Azaz a teljesen használhatatlanokat kidobom. A kedvenceimtől azonban nincs szívem megválni. Felviszem őket a padlásra. Talán egyszer valaki… Egyszerűen elrakom őket valahová, hogy ne legyenek útban, aztán megfeledkezem róluk.

Sohase gondoltál még arra, hogy véglegesen kidobj mindent, amire már nincs szükséged? Azok a tárgyak, amelyek fontosak számodra, mert emlékeztetnek a gyereked születésére, vagy egyszerűen csak életed egy-egy pillanatát idézik fel, mit keresnek a padláson vagy a pince mélyén? Már rég megfeledkeztél róluk vagy egyszerűen nincs kedved kinyitni a ládát, mert rég belepte a por és a pókháló.

Ki szeret ilyen körülmények között emlékezni?

Ha fontos számodra valami, akkor ápold, ha feleslegessé vált, dobd ki!

Ez kegyetlen művelet. Ritkán vállalkozunk rá. Ki szereti azt bevallani, hogy ez nekem nem kell. Kidobom. Ez kell, tehát megőrzöm. Még egy ócska szalmakalap is mekkora dilemmát okoz. Hát még az emberi kapcsolataink.

Milyen jó azt hazudni, hogy szükségem van rá.

Persze neki is rám. Csak most nem jut rá idő. Úgy megváltozott, most valahogy nem tudok ráhangolódni. És zsupsz. Be vele a bőröndbe. Fel a padlás leghátsó zugába. Már el is felejtettük. De legalább nyugodt lelkiismerettel tehetjük, hiszen megvan a jó magyarázat.

Most nem hívom fel. Majd legközelebb. Nem tudok elmenni hozzá. A gyerekek miatt. Nem hívom meg, mert a férjem nem kedveli. És lassan megüli gyomrunkat az emléke. Már elfelejtettük, ám mégis ott van, valahol a tudatunk felszíne alatt, mint kellemetlen teher.

Ó, kíméletes önámítás! Ha elaltatom a lelkiismeretfurdalásom egy kegyes csalással, akkor elaltatom a világot is. Hiszen gondolok rá, tehát megteszem érte, amit tudok. Ezt neki is éreznie kell.

Sajnos nem így van. Nem érzi. Ő csak azt érzi, hogy nem törődünk vele.

Ha fontos, ápold. Ha feleslegessé vált, dobd ki. Kegyetlen, de tisztességes. Megőrzöd azt, amit adott. Gyermekkorod nyarait. Néhány mesét. Az átbeszélgetett délutánokat. A megértését. Maradjon sértetlen, ami egykor tökéletes volt. A többi ócska holmi. Főleg a kellemetlen kötelességszerű teljesítéseid és az unalmas lelkiismeret furdalásod.

Ha fontos, törődj vele.

Amit gondozol, kiteljesedik, amiről megfeledkezel, elsorvad.

Tudom előre, hogy mit fog válaszolni. És pontosan azt válaszolja. Ettől rögtön a plafonon vagyok. Hogy nem képes megerőltetni magát. Évek óta ugyanaz a forgatókönyv. Észre sem veszed. A szerepformálás is tökéletes. Ugyanaz a kérdés, ugyanaz a válasz, ugyanazzal az érzelmi töltettel.