Barion Pixel

5.3. Tanulj meg elengedni!

Éveken át nem adhatjuk fel saját személyiségünket. Ha megtesszük, boldogtalanná válunk, s azzá teszünk másokat is.

Nem lehet és nem is kell felesleges áldozatokat hozni. Ami nem működik, attól szabadulj meg! Jobb egyetlen mozdulattal letépni a sebtapaszt, mint óvatosan húzogatni és hosszas sziszegés, jajgatás után mégiscsak lerántani.

Ha a megfáradt és kiürült házasságodnak nem tudsz új tartalmat adni, lépj ki belőle. Őrizd meg azt, ami szép volt! Ne sározd be őt, akit szerettél! Tartsd tiszteletben az emlékét és kezdj új fejezetet!

Mégis meg akarod tartani? Jobb a megszokott régi állapot? Talán mert kényelmesebb, talán már ismerősen kellemes. Vállald fel, elfogadva a kellemetlent, örülve a kellemesnek. Ne sajnáld többé önmagad, hisz Te akartad így!

Fogadd el gyermekeidet olyannak, amilyenek. Lehet, hogy döntéseikkel nem értesz egyet. Mondd meg! De add meg nekik a döntés szabadságát. Vannak utak, melyeket végig kell járniuk. Más nem teheti meg helyettük. Mások tapasztalatai nem jelentenek többet, mint egy matematikai törvény igazsága. Tudjuk, hogy van, tudjuk, hogy igaz, de nem a miénk, mi csak bemagoltuk annak idején.

Engedd, hogy a saját útjukat járják! Nem azért jöttek a világra, hogy be nem teljesült vágyaid valóra váltsák. Azon légy, hogy az önmaguk választotta úton érezzék a segítséged biztonságát.

Ismertem egy harmincas éveiben járó nőt. Nagyon fontosnak tartotta a barátságot. Ápolta is összes baráti kapcsolatát szorgalmasan. Lelke mélyén azonban már elege volt egyik-másik jó barátjából. Ismerte az összes lemezüket, unta, hogy mindig csak saját magukkal vannak elfoglalva. A munkájuk, a gyerekeik, a házuk, a nyaralási terveik. Jöttek menetrendszerűen a jól ismert történetek. Ő hallgatott és unatkozott. Évekig meg sem próbált változtatni ezen. Egyszer a véletlen segített neki. Egy társasutazás során megismerkedett valakivel, aki később meghívta egy baráti összejövetelre. Itt egészen más hangulat fogadta. Jóízű beszélgetés csupa jókedvű emberrel. Újabb társaságokba hívták meg. A sajátjától távol álló érdeklődési körű emberekre bukkant.

A régi baráti körével megritkultak a találkozások. Szinte megkönnyebbült, hogy nem kell rendszeresen jó képet vágna.

Nem történt látványos szakítás. Ismerősöm csak bevallotta magának, hogy régi kapcsolatai már nem jelentenek neki olyan sokat, mint valaha. Okosan tette, hogy kilépett a megszokás bűvköréből. Így megszabadult az ellenszenv romboló érzésétől. Új ismerősei új életlehetőséggel ismertették meg. Rajta állt, hogy melyiket választja. Ebben az új helyzetben a régi kapcsolatai sem tűntek egyhangúnak. Sikerült újra felfedeznie a régi barátokban rejlő értéket. Nem kellett hozzá más, mint az eltávolodni tudás, a részleges szakítás.

Természetesen a szakítás önmagában nem pozitív tett. A jelentősége a hogyanban van. A harag és a gyűlölet késztet a szakításra, vagy annak bölcs belátása, hogy képtelen vagyok érdeklődéssel a másik felé fordulni. El kell távolodnom tőle, hogy újra felfedezhessem.

Az elválást nem mindig mi kezdeményezzük. Előfordul, hogy környezetünk érez úgy, mint egykori ismerősöm. Nekünk talán még szükségünk van a másikra. Nem is azért, hogy rá figyeljünk, vele törődjünk, inkább mert nekünk kell a hallgatóság. Önmagunkat akarjuk jobban megérteni.

Az elválás azonban így is hasznos lehet, ha őszintén elemezni tudjuk a kapcsolatunkat és képesek vagyunk feltárni az általunk elkövetett hibákat.

Nehéz feladat. Amikor rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok olyan kedves, megértő egyéniség, mint ahogyan én képzeltem, legszívesebben elbújtam volna magam elől. S hogy önfeláldozásomat sem kizárólag a másokon való segítés őszinte érzése hatja át. Anyai szeretetemet − bár őszintén imádom a gyermekeimet − éppen e szeretetből fakadó érzelmi hatalom táplálja. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy csüggnek rajtam, azt tehetem velük, amit akarok, ezt ők abszolút igazságként fogadják.

Meg is fizettem az árát. Édes volt az uralkodás, kegyetlen a legyőzettetés. Kamasz gyermekeim minden szent elvemet megtagadták és leggyöngédebb pillanataikban is egyszerűen csak ósdi baromságnak titulálták őket. Kevésbé szeretetteljes hangulataikban pedig fejemre olvasták összes hibáimat, álszent képmutatásomat.

Egyszerűen bebizonyították, hogy egész életem hazugság volt. Mindezt persze a fiatalság forradalmi lázával tették. Félre az elavult elvekkel, poros igazságokkal, holnaptól Új élet kezdődik! Tisztább, igazabb. Ezt mi csináljuk! Ilyen az ifjúság őszinte nagyot akarása. Az eszem tudta, hogy a lázadó korszak el fog múlni, majd ők is belátják az igazam, amikor tapasztalni fogják, miként kényszeríti ránk az élet a maga kompromisszumait. Tudtam, hogy így lesz, szavuk mégis kegyetlen sebet ejtett.

Mert igazuk volt. Másokkal is hasonlóan viselkedtem. Ők azonban jól nevelt felnőttek révén egy szót sem szóltak. Nem szavakkal figyelmeztettek tévedéseimre. Inkább csaltak és hazudtak. Szívesebben választották a képmutató és a hűtlen elhagyó szerepét, mert ők is felnőttek voltak, nekik is volt mit takargatni.

Sok időmbe telt a dolgokat a nevükön nevezni. Az elején persze én is szükségét éreztem, hogy a többieknek is odamondogassam nagy igazságaimat. Hadd szembesüljenek ők is. Pedig egyáltalán nem volt kedvük szembesülni. Gyorsan faképnél is hagytak. Azóta megtartom a receptem saját használatra. Tudom, mikor hazudok, mikor keresek átlátszó kis kibúvókat, mikor kenem másokra a felelősséget. Így legalább nem csodálkozom az emberek reakcióin.

Én is ludas vagyok abban, ha begyűjtök egy epés megjegyzést, visszahallok egy rosszindulatú pletykát.

Az emberek általában nem a szavainkra reagálnak, hanem a mögötte lévő gondolati, érzelmi és indulati tartalomra. Pontosan arra, ami a szavainkat és a gesztusainkat motiválja. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szó nem más, mint csomagolás. Lehet szép selymesen fényes vagy érdesen egyszerű, a lényeges az, amit eltakar. Persze rossz csomagolással is hangsúlyozhatjuk olykor a bántó szándékot.