Barion Pixel

6.1. Változtatás – de hogyan?

Évente többször is rendet rakunk holmijaink között, átrendezzük a szekrényeinket és a lakásunkat. Olykor még lakást is változtatunk. Nem másért, mint az új lehetőségekért. Így talán sikerül új életmódot kialakítani, még új barátokat is találhatunk. Az új forma megújíthatja a megkopott és elszürkült tartalmat. Próbálkozásainkat siker is koronázhatja, hisz legalább egy ideig meg tudjuk őrizni a rendet. Íme, a bizonyíték, az utóbbi időben sokkal fegyelmezettebbek vagyunk. Az új lakás kedvet csinál az otthonlétre. Ismét felfedezzük a közös tervezgetés és a munka örömét.

Történt tehát változás, még akkor is, ha ez ideiglenes marad, hisz egy kis idő eltelte után minden visszaáll a régi kerékvágásba.

Három tabu van az életünkben, amihez a lehető legritkábban nyúlunk. A család, a munka és a saját személyiségünk.

A családi viszonyaink megváltoztatásában gyakran a radikális megoldások hívéül szegődünk. Tűrünk és fegyelmezzük magunkat. Csalunk és reménykedünk, hogy megmarad a titkos paradicsom nyújtotta öröm és legális boldogságunk kellemes biztonsága is. Aztán nagy hirtelen minden összeroppan, türelmünk elfogy, csalásunkra fény derül, és mi elválunk, vagyont és gyereket feleznénk. Az ügyvédeket sikeresebbé és gazdagabbá tesszük, magunknak pedig adunk pár évig elhúzódó új életprogramot. Még a szerencséseknek is kell legalább három év ahhoz, hogy lelkük és pénztárcájuk is kiheverje a válás okozta megrázkódtatásokat. Arra már nem is gondolunk, hogy sikerül-e megtalálni a remélt boldogságot és a válás után majd nem sóhajtozunk-e titokban az elmúlt évek után.

A munka esetében sokkal kevésbé vagyunk radikálisak. Egy-egy munkahelyi konfliktus olykor gyors változtatásra késztet. Ám gyakoribb, hogy a csőd szélén vergődő cégünknél kivárjuk az elbocsátást.

Vajon mi késztet bennünket arra, hogy kivárjuk az összeomlást, felvállaljuk az elbocsátás lelki terhét, ahelyett, hogy mi mennénk a változtatás felé?

Félünk csalódni önmagunkban. Szívesebben elviseljük a körülmények terhét, mint önmagunk próbára tételét.

Megmérettetni és csalódni, szembesülni és változtatni, egyre nehezebb, szinte megoldhatatlanná váló feladat lesz ez.

Könnyebben fogyunk tíz kilót, szokunk le italról és cigarettáról, így várva életünk megújulását, mintsem leszámolnánk rossz beidegződéseinkkel, mindennapos szorongásainkkal.

Tíz éven át minden új év első percében meghoztam az éppen aktuális nagy döntést. Ezentúl minden másképp lesz. És jöttek sorra az apró fogadalmak, melyek mögött egyetlen átfogó gondolat húzódott meg: megváltozom. Egy homályos kép lebegett a szemem előtt. E kép engem mutatott, a sikeres, a hibáitól megtisztult embert.

Ez volt a tévedés. Egy csapásra akartam megszabadulni az évek alatt lerakódott méregtől; a fiatalkori reményeiben csalódott énem megkövesedett illúzióinak hordalékától, s a keserűség elől pótszerekkel való menekülésem szégyenétől.

Javulás nem történt. Visszább esés annál gyakrabban. Tévedtem. Többször is. Mindig ugyanabba a kelepcébe esve. Az egészet akartam megváltoztatni akkor, amikor még csak egyetlen apró lépés megtételére voltam alkalmas. Olimpián akartam győztes lenni, pedig járni is alig tudtam. A lelkesedés segít ugyan ideig-óráig úrrá lenni beidegződött rossz szokásainkon, akár a gyógyszer, ami eltompítja ugyan a gyűlöletes fogfájást, ám nem gyógyítja magát a bajt.