Barion Pixel

7.2. Nem szép dolog hazudni!

Hallottam elég gyakran gyerekkoromban. Egy kicsit füllentős voltam ugyanis. Nem rosszindulatból. Éppen ellenkezőleg. Azért füllentettem, mert izgalmasabbá akartam tenni egy teljesen hétköznapi történetet. Én akartam a történet hőse lenni. Vagy éppen ellenkezőleg, el akartam titkolni, hogy én voltam a hőse annak a bizonyos történetnek, amelyben véletlenül összetört a nagyanyám kedvenc kávéscsészéje, leesett a kristályváza, és én véletlenül arra jártam.

Nem akartam bevallani, mert olyan rossz volt kimondani az igazságot. Pedig utána általában nem történt semmi. Bezzeg, ha hazudtam! A dorgálás nem maradt el. Anyám kegyetlenül szembesített a valósággal. Csalónak nevezett és úgy kezelt, mintha a legfőbb bűnt követtem volna el. Felnőtt koromban értettem csak meg, hogy valóban ez az egyik legfőbb vétek.

Hazudni sokféleképpen lehet.

  • Nem beszélek valamiről.
  • Sokat beszélek valami másról, hogy eltereljem a figyelmet a számomra fontos eseményről, a hazugságom tárgyáról.
  • Elmesélek mindent, sőt nagy jelentőséget tulajdonítok egy-egy részletnek, de itt-ott egy kicsit csúsztatok. Kicsinyítek vagy nagyítok. Hozzáadok vagy lecsippentek egy darabkát.
  • Két szálon futtatom a cselekményt. Van egy életem a környezetem és a családom számára, s van egy másik, egy titkos, amit csak nagyon kevesen ismernek.
  • Magamnak sem vallom be az igazságot. Kifogásokhoz menekülök. Igyekszem megszabadulni a számomra kényelmetlen ténytől, s a lehető leggyorsabban besöpröm a felejtés fiókjába.

Ki ne tudná e jól bevált taktikákat folytatni? Ettől persze az igazság még igazság marad. Az elkendőzésre tett kísérletek ideig-óráig működnek. De utána! Minden visszazúdul saját fejünkre. Még az a legkényelmesebb, ha kiderül az igazság és lelepleződünk. Kegyetlen, de ez legalább olyan, mint egy radikális műtét. Fáj, nehéz a gyógyulás, de ha tőből kimetszettük az idegen testet, megszűnik a fájdalom. Kegyetlenebb, ha a hazugság beépül a kapcsolatainkba. Nem beszélünk róla, pedig mindketten tudjuk. Talán könnyebb is lenne, ha egyszer… de nem most. Már kerülünk bizonyos témákat. Ez nekem kényelmetlen, az neki. Esetleg ezt meg sem értené.

Egyre több a ki nem mondhatóvá váló, a tabu. S lassan nem marad semmi, csak a családi virágnyelv, ami ugyan kitűnően távol tartja a kínos csöndet, fönntartja a látszatot. Mi húsz év óta nagyon jó barátok, házastársak, szeretők és kollégák vagyunk. Mi együtt töltjük a karácsonyt, a szilvesztereket, a vakációt és a hétvégéket.

Együtt töltjük, de nem beszélgetünk, nem cserélünk gondolatokat, nem beszélünk a valódi problémáinkról, nem kérünk tanácsot. Csak együtt vagyunk egyedül.

A jelenség azért nem ilyen vegytiszta. Nem az egyik percről a másikra következik be. Az első években az együtt töltött idő a fontos.

Később egyre nagyobb gondot fordítunk a körítésre. Egyre több fogásból áll a vacsora.
A hazugság legkegyetlenebb, legpusztítóbb fajtája az önbecsapás.

Megkötöttem az első kompromisszumot. Ez persze nem volt igazi kompromisszum, mert nekem is jó…

Tudom, megcsal, de nem válhatok el… a gyerekek miatt.
Annyi jogom van, mint a bejárónőnek, de a magánynál ez is jobb.
Nem vagyok megfizetve, de legalább nem kell sokat dolgoznom…
Ha nem lennének gyerekeim, sokkal többre vihetném.
Ha nem kellene gondoznom a beteg anyámat…

Így sorakozik egymás után a sok ezer kifogás. Soroljuk őket vég nélkül, miközben minden erőnkkel azon vagyunk, hogy magunk előtt is eltitkoljuk a valódi okokat:

  • Nem volt bátorságom vállalni a kihívást.
  • Nem tudom egyedül megteremteni és működtetni a saját életem.
  • Nincs erőm felvállalni a bizonytalanságot.

Az átmeneti kudarcokat önmagam igazolására használom. Lám, nekem nincs szerencsém, megint csak velem történhet ilyen szörnyűség. Így válik a szokványos napi bosszúságból sorsszerű végzetes csapás. Nem is veszem észre, hogy szinte keresem a fatális helyzeteket. Lerobbant az autóm. Pont akkor, amikor a javítás költsége teljesen kiürítette a pénztárcámat. Pont este, távol a várostól. Szorongás, kétségbeesés, rettegés. Aztán természetesen jött valaki. Minden megoldódott. A tanulság viszont maradt. Én egy rendkívül peches ember vagyok, nem tehetek mást, mint elviselem férjem (főnököm, anyósom és tetszés szerint folytatható) sanyargatásait.

Visszabújok hát a sokszor kényelmetlen, ám biztonságosnak tűnő fészekbe és tovább sajnálom magam.

Mi történik, ha bevallom. Igen, félek az újtól, kerülöm a bizonytalant. Igen, félek önmagamtól, nem bízom már abban, hogy elegendő erőm lesz az út végig járásához.

Szinte magától jön a kérdés.

Miért?
Miért félek a változtatástól?
Miért nem bízom önmagamban?
Miért kerülöm a nehéz helyzeteket?
Miért várom, hogy más oldja meg helyettem az életem?
Miért nem tesz boldoggá, ha mégis megoldom?

Merjük feltenni ezeket a tényfeltáró miérteket. Nem baj, ha nem tudjuk megválaszolni őket azonnal.

A válasz úgyis később érkezik. De biztosan megérkezik.

Ha kérdezünk.

A szörnyek pedig szép csendben eltűnnek. Helyettük tények, praktikus megoldást váró helyzetek maradnak. A megoldás milyen lesz? Radikális változtatás vagy a sorsunk elfogadása? Ez már tőlünk függ.

Bármilyen legyen is a folytatás, már kiléptünk hazugságunk alagútjából. Merünk változtatni, mert akarjuk a változást. Merjük folytatni a régi életünket, mert már biztosan tudjuk, szükségünk van azokra a kapcsolatokra. Döntöttünk és döntésünket felnőttként tudjuk vállalni. Leszámoltunk végre a szerencsétlen sorsmítosszal.