Barion Pixel

8.1. Rettegtem a cselekvéstől

Elment néhány év az életemből. Reggeltől estig lázasan ténykedtem. Teljesen eredménytelenül. Voltaképpen nem is akartam az eredményt. Ide-oda járkáltam és mások gondjaival foglalkoztam. Örvendeztem a sikerükön, együtt éreztem bánatukban, még sírtam is egy-egy tragikusabb eset miatt. Mondanom sem kell, hogy teljesen megnyugtatta a lelkiismeretemet ez a tevékenység. Ma már azt mondanám, hogy elaltatta.

Nem voltam olyan jó, mint amilyennek gondoltam magam. Azt sem mondanám, hogy különösebben megrázott egy-egy barátom rossz sorsa. Pótszerként használtam mások életét.

Önző és fölényes voltam.

Vettem a bátorságot és tanácsot osztogattam, kétségbeestem a gondjaik miatt, ugyanakkor titokban élveztem a jó sorsom. Lám, ez velem nem történhet meg. Az én körülményeim lehetővé teszik, hogy mindig a napsütötte oldalon maradjak. Én szeretem a biztonságot, soha nem ugranék bele olyan kétes ügyekbe, mint barátnőm tette, aki ingatlanközvetítő irodát nyitott. Miközben nem volt más választása.

Persze, hogy nem ugrottam volna bele. Hisz még lépni sem tudtam. Rettegtem a cselekvéstől. Jobb volt kívülállóként figyelni a világot. Ezért is szerettem beleélni magam mások sorsába.

Ma már, néhány év távlatából tisztán látom ezt az időszakot, ezért tudom ilyen nyíltan megfogalmazni. Akkor igyekeztem minden baljóslatú érzésemet a tudatom alá seperni. Soha be nem vallottam volna, hogy azért nem teszem próbára a képességeimet, mert félek a kudarctól, mert ily módon szeretném magam megóvni a csalódástól, így reméltem megőrizni a magamról alkotott pozitív képet. Mindannyian tudjuk, hogy a világ előtt még képesek vagyunk elviselni kudarcainkat, előbb-utóbb találunk egy-egy jó mentséget a botlásainkra. Titokban azért arra számítunk, hogy a világ megvetése nem sokáig tart, néhány hónap vagy esetleg év elteltével mindent a feledés homálya borít. Az újabb szenzációk elhomályosítják a régit. Egy-két jó memóriájú visszaemlékező pedig gyakran a jót is rosszra fordítja.

Az igazi feladatot az önmagunk előtti elszámolás jelenti.

Ha önmagunkban csalódunk, ha rájövünk, hogy nem vagyunk annyira tehetségesek, magabiztosak, szépek és boldogok, ha az egész életünk elromlott, és ezért csakis mi vagyunk a felelősek, ha rádöbbenünk, hogy az a személy, akit a lehető legfontosabbnak tartottunk, nem felel meg annak a képnek, amit vártunk tőle, akkor állítódunk az igazi választás elé. Még mindent a szőnyeg alá söpörhetünk. Így talán még ugyanott folytathatjuk. Elnapoló döntésünk következményei csak jóval később, akkor is rejtve mutatkoznak meg, így soha nem nyerünk bizonyosságot a valódi okról.

A másik megoldás fájdalmasabb. Szép lassan gondolati úton visszamegyünk életsorsunk elejére, a kritikusnak gondolt életszakaszig. Megkeressük a gyulladt pontokat. Megpróbáljuk kitisztítani a sebeket. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal, a felejtés segítségünkre lesz. Évek múltán egyre inkább az indulatot őrizzük, az egykori sértés miatt támadt haragot, amit cipelünk magunkkal. Maga az esemény jelentéktelensége válik nyilvánvalóvá annyi év után. Megbántott önérzetünk, büszkeségünk akadályoz már abban, hogy ott folytassuk, ahol valaha félbeszakítottuk.

Nagynéném huszonöt éven keresztül nem beszélt anyámmal. Mindketten a nagy árulást emlegették, ha mi gyerekek kérdezősködtünk az ok felől. Az árulás egészen mindennapi volt, anyám megpróbált közbenjárni nagynéném érdekében és állítólag kiadta életének féltve őrzött titkait, ami nem volt más, mint rosszul sikerült házasságának és az ebből fakadó nehéz anyagi körülményeinek rövid története. Nagynéném egyébként attól a cégtől ment nyugdíjba, ahová éppen anyám „árulása” révén jutott.

Felderítő munkánkat bárhogyan is végezzük, egyetlen pontot nem lehet megkerülnünk. El kell fogadnunk, hogy az élet annyiféle, ahányan megtapasztaljuk egy-egy eseményét. Számunkra a valóság a mi perspektívánkon keresztül nyer értelmet.